A nő az ablaknál állt. Kinézett a napsütéses tavaszi napba, mosolygott. Képzeletében mindig arról álmodott, hogy ugyanígy áll itt, csak éjjel van, holdfény világítja meg szoborszerú alakját, amely selytelmesen átsejlik a lepedő anyagán. Miközben a hideg fehér fényben fürdő tájat kémleli, megérzi magán a pillantást. Hátrafordul és ránevet a férfira aki egy ideje figyeli őt. Most a tavaszi langyos időben beleborzongott a pillanat gyönyörűségébe…
Várta a férfit. Körülnézett a szerényen berendezett szobában, mely vadul csapongó képzeletének köszönhetően számára a legszebb hellyé tudott változni a világon. Csak egy egyszerű hétvégi zug volt, gyümölcsfák és fenyvesek takarták el a figyelő szemek elől, egy hely a légyottra. Nem volt feltűnő a megközelítése, szerény öltözete is követte a szorgalmas gyümölcstermelők szokásait.
A férfi megérkezett, mint mindig morogva…szűkszavúan köszöntötte őt. Az asszony szeme mosolygott, miközben a kezét fogva ült vele szemben és hallgatta beszámolóját. Maga sem értette, mit szeretett benne, hisz néha kimondottan ellenszenves tudott lenni… de képtelen volt haragudni rá. Várta a pillanatot hogy megérezze magán azt a bizonyos pillantást, mely tűzes lángként perzselte szívét… hogy átadhassa magát az ölelő karoknak. Szerette a zuhanó érzést, az örvényt, mely elnyelte.
Az idő folyama visszafordíthatalanul hömpölygött, és az elválás pillanata egyre közelített. Némán feküdtek egymás mellett, összefonódva. A nő szerette ezeket a perceket is, hallgatta harmonikus légzésüket, magába szippantotta illatukat. Megfeszítetten ügyelt nehogy legördüljön szeme sarkából az a csepp könny, melyet képtelen volt visszatartani…a holdfényes ábránd fényévek távlatába sodródott hirtelen… a szeretett ember indulni készült.
Egy röpke csók és egy félmosoly volt a búcsú. Soha nem mondta neki, hogy szereti, csak egyszer cirógatta meg az arcát… de a szeme mindent elárult. A szavak feleslegessé váltak.Este otthon, abban a másik életben mintha nem is ő lett volna, csodálkozott is ezen, hogy tud ilyen lenni, de nem vetette meg magát. A vacsorát odatette férje és gyermeke elé, már megszokta, hogy soha nem érdeklődnek, hogy telt a napja. Csak kislánya jegyezte meg félénken “Anya, ma olyan szép vagy.” Mosolyogva megölelte őt.
Egy röpke csók és egy félmosoly volt a búcsú. Soha nem mondta neki, hogy szereti, csak egyszer cirógatta meg az arcát… de a szeme mindent elárult. A szavak feleslegessé váltak.Este otthon, abban a másik életben mintha nem is ő lett volna, csodálkozott is ezen, hogy tud ilyen lenni, de nem vetette meg magát. A vacsorát odatette férje és gyermeke elé, már megszokta, hogy soha nem érdeklődnek, hogy telt a napja. Csak kislánya jegyezte meg félénken “Anya, ma olyan szép vagy.” Mosolyogva megölelte őt.
Férjére nem kellett néznie, tudta, meg sem hallotta a szavakat, már a televizió előtt ült hipnotikus nyugalomban. Évek óta nem beszéltek már igazán, teljesen kiesett a figyelméből, maga sem értette hogyan. De már belefáradt ezen gondolkodni, átadta magát az álomnak, újra ott volt a kis szobában…
Megnézve 238 alkalommal 88 látogatók